Az élet egyik legnehezebb ügye: megbocsájtani. Szívből.

Tudod, van, aki képtelen a bocsánatkérésre:

„Van, aki sohasem képes rá. Túl nagy az egója ahhoz, hogy beismerje: tévedett, valamit rosszul tett, még ha akaratlanul is? Képtelen bocsánatot kérni, de nem az egója, hanem a kisebbrendűségi érzése miatt.”

Nos, Ennél már csak az rosszabb, ha valaki képtelen megbocsájtani. Szívből, igazán. A megbocsátás ugyanis mindkét embert jobbá teheti. A megbocsátót és a kérőt egyaránt. És ez legfontosabb, magad is jobb emberré leszel tőle, ha lemondasz a bosszúállásról, ha szeretet parancsát követve, a jogos sérelmeidet félretéve, inkább megbocsájtasz.

És nem megalázkodásról, elvtelen meghunyászkodásról vagy félelemből kimondott megbocsátó szavakról beszélek, mert ezek semmit sem érnek, sőt, tovább mérgeznek.

Én arról a megbocsájtásról beszélek elsősorban, ami egy szívből jövő megbánásra reagál.

De tovább megyek: megbocsájtani – magadban – akkor is érdemes, ha nincs a másik részéről se megbánás, se őszinte bocsánatkérés.

A megbántottság, a sértettség teher. Teher, amit jobb minél előbb letenni. Még az sem kell, hogy az érintett tudjon róla, hiszen lehet nem érdekli, vagy nem becsüli. Sokszor az is elég, ha a Jó Isten és te tudsz róla. A megbocsájtás után a harag, a sértettség nem mérgezi tovább a lelked, és ez nagyon fontos. Nem húz vissza, nem köti le az idődet, elmédet. Nem szül bosszút.

Mit veszítesz, ha megbocsájtasz? Semmit. És mit nyersz? Lelki békét, nyugalmat, letett terheket.

Tudod, ez a felebaráti szeretet egyik jellemzője. A megbocsájtás. Szívből.

Mindenképpen meg kell bocsánatani aze ellened vétkezőkenk!

Nem elsősorban miattuk, hanem magad miatt!

Megnyugszik tőle a lelked, leteszed a terhet, nem kísért többé.

„Amikor pedig imádkozni készültök, bocsássatok meg annak, akire nehezteltek, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket! Mert ha ti nem bocsátotok meg egymásnak, mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”

Mk 11,26